Emlékezzünk!

„Háromszínű magyar zászlónk'
Mikor látjuk lengeni:
Szívünk tűzzel és a lelkünk
Imádsággal van teli...
Mint nemzeti szentség előtt
Levesszük a kalapunk'
És érezzük: e szent jelben
Egyek - magyarok vagyunk!”


Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Emlékezők!

Piros, fehér, zöld a magyar zászló, büszkén leng nemzeti ünnepeink alkalmával. Piros, fehér, zöld színekben pompázik bajnokaink diadalánál. Már kisgyerekként megtanuljuk, felismerjük, büszkén tekintünk rá. Akárcsak himnuszunk, nemzeti jelképünkké vált. Természetes számunkra, hogy a három szín ma már azt jelentheti: Magyarország, magyarság! Ebben a jelképben legalább egységesek tudunk lenni.

Nem volt azonban ez mindig így! A magyar népnek, - mint mindenért -, zászlónkért is meg kellett küzdeni. Hivatalosan először 1848-ban, az áprilisi törvények XXI. cikkelye követelte és hirdette ki. Ezzel megszületett első szín- és címertörvényünk, amelyet az országgyűlés 1848. április 11-én eképpen szentesített:

„1.A nemzeti és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik. 2. Ennélfogva a háromszínű rózsa polgári jelképeken újra fölvétetvén, egyszersmind megállapíttatik, hogy minden középületeknél s közintézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és az ország czímere használtassék. Egyébiránt a kapcsolt részeknek szabadságukban hagyatván, hogy az ország czímere mellett saját színeiket és czímerüket is használhassák.”

Mint oly sok egyéb értékünk, nemzeti lobogónk bölcsője is tehát 1848 lett. Sokszor próbálták tőlünk elvenni, semmissé tenni. Az 1848 előtti Habsburg uralom idején a sárga-feketét próbálták ránk kényszeríteni. A Világos utáni időben az elnyomó hatalom a magyar szabadságharccal kapcsolatos minden emléket el akart pusztítani, ezért a piros-fehér-zöld zászló is tiltott forradalmi jelképnek számított. Később a Tanácsköztársaság néphadseregét – szovjet mintára – egyszínű vörös zászlóval látták el.

De a piros-fehér-zöld lobogó nem hagyta magát, 1956-ban ismét szimbólummá vált, amikor kivágták belőle a magyarok az elnyomás jelképét. 1848 után 1956-ban a magyar nép ismét felfedezte a piros-fehér-zöld lobogó eszmei jelentőségét. Ma a Hadtörténeti Intézet és Múzeum gyűjteményében őrzik a legrégibb piros-fehér-zöld színű zászlót, egy 1848-as lobogót.

De vajon hányan tudnák ma megmondani, Tisztelt Emlékezők, hogy mit jelképez a három szín? Szerencsések vagyunk, hiszen természetes számunkra a három egyforma méretű sáv, a nemzeti trikolor. Ma már az Alaptörvény is kimondja: „Magyarország zászlaja három, egyenlő szélességű, sorrendben felülről piros, fehér, és zöld színű, vízszintes sávból áll...”.

Aki ismeri az Alaptörvény folytatását, azt is tudja, mi mindent jelképez ez a három szín. Mindazt, amit már 1848-ban is jelentett a forradalom hőseinek. Három értéket, amelyek a márciusi ifjakat is vezették, amiért akár az életüket is áldozták. Mert Petőfi Sándor sem gondolkozott, amikor a szabadságról, a magyar nép szabadságáról volt szó. Hitt a nemzet és a hazaszeretet erejében, mindig, minden körülmények között hűséges maradt társaival magyarságához, hazájához, és sosem adta fel a reményt, hogy Magyarország egyszer független, önálló, erős állam tud lenni.

Az Alaptörvény ma így folytatódik: „... a piros szín az erő, a fehér a hűség, a zöld szín a remény jelképe.” Erő, hűség és remény! Ma is fontos üzenetek ezek, ma is kellene, hogy vezéreljék mindennapjainkat. Nézzünk rá a lobogónkra! Érezzük át mindazt, amit jelképez, mindazt, amit 1848 hősei is közvetítenek!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Diákok!

165 évvel ezelőtt a magyarok egy emberként álltak a piros-fehér-zöld lobogó alá, egy emberként vettek részt a szabadságharcban, hiszen veszélyben volt a haza! Kortól, nemtől, leszármazástól függetlenül katonának álltak, bár sokan azt sem tudták, mi fán terem a fegyver, mit hoz a holnap. Bátrak voltak, egységesek és erősek. Erősek, hűek a nemzeti lobogó piros színéhez!

Hogy mi vezérelte és motiválta őket? A szabadság iránti vágy, hűség hazájukhoz, hűség elveikhez. Mert a magyar nép nem szolgaságra, elnyomásra született! A magyar nép mindig büszkén kiállt magyarsága mellett. Hiába jöttek az elnyomók, telepedtek ránk idegen érdekek, mind hiába próbálták elvenni legszentebb nemzeti ereklyéinket, anyanyelvünket, földeinket és kulturális értékeinket. A magyarság szíve sosem szűnt meg magyarként dobogni. A piros-fehér-zöld lobogó fehér színének erejével, a magyarság a világ minden pontján hűséges magyar tudott maradni!

Mit ért volna azonban 1848. remény nélkül? A Pilvax kávéházban gyülekező ifjak, a 12 pontot szerkesztő hazafiak, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasváry Pál hit és remény nélkül hiába mentek volna Landerer nyomdájához, hiába vezették volna a tömeget Táncsics Mihály kiszabadítására. A tömegre pedig átragadt az általuk közvetített lelkesedés, minden magyar emberben felgyulladt a lobogó zöld színe által közvetített, szabadság iránt gerjedt, soha el nem múló remény!

Aztán jött a felébredés. Világos és a szabadságharcot követő megtorlások azonban mégsem törték meg a hitünket! A 13 aradi vértanú a halállal szemben tanúsított, félelem nélküli erővel, elveihez való örök hűséggel és abban a reményben halt meg, hogy bár ők nem élhették meg, de Magyarország egyszer igenis teljesen szabad, önálló jogállam, az idegen elnyomás kénye-kedvétől független magyar állam lesz!

Bármikor, ha ránézünk lobogónkra, erő, hűség és remény kell, hogy megtöltse szívünket! Mert megérdemlik múltunk nagyjai, hogy ne adjuk fel az általuk képviselt értékeket. Megérdemli Magyarország, hogy a múlt próbatételei és a sok hányattatás után továbbvigyük történelmében azt az utat, amely szerint hazánk nem az idegen érdekek játékszere, nem a külső tényezők által vezérelt báb!

Tisztelt Emlékezők!

Vannak, akik minderről elfeledkeznek, nem tisztelik a nemzetet, nem tisztelik értékeinket, önös érdekeik miatt még akár lejáratni, kijátszani is képesek hazánkat! Szerencsére azonban nincsenek sokan, itt Győrben pedig nem is jellemző ez. Győr pont attól erős, hogy a győriek mind büszke magyar, büszke győri emberek!

Ott a piros-fehér-zöld zászló, amiben minden magyar egységes tud lenni! Elég csupán rátekinteni! Erő, hűség és remény! Ez vezéreljen bennünket, hiszen Magyarország akkor a legerősebb, ha egységes!

Lampérth Géza: Dal a zászlóról című versével kezdtem beszédemet, ezen vers utolsó versszakával kívánok Önöknek egységben, szeretetben teljes március 15-ödikét, és sok erővel teli 2013-as évet!

„Háromszínű magyar zászlónk,
Mikor látjuk lengeni:
Szívünk tűzzel és a lelkünk
Imádsággal van teli...
Mint nemzeti szentség előtt
Levesszük a kalapunk'

S esküszünk, hogy e szent jelben
Vagy győzünk, vagy meghalunk. „

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!