Megemlékezés
„Urunk, ki láttad akkor őket az utcai sortüzek előtt, s a tűzzel telt ég alatt, te láttad a szívüket is. És tudsz, és lemérsz mindent, ami első eszmélésük óta megtöltötte a lelküket. Ami gyermekkoruktól történt velük azokig a pillanatokig, amikor önként odaadták életüket övéikért, és minden magyarért. Könyörülj rajtuk! Értünk haltak meg!”
Ez az imádság az Új ember című lap hasábjain jelent meg 1956. november 4-én. Évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy most már a mi nemzedékünk is lássa: 1956 óriás hegyként magasodik fel történelmünkben és a történelemben. Visszafröccsent róla minden mocskolódás, de visszapattantak róla a frázisok is.
Hölgyeim és Uraim, győriek, tisztelt emlékező közönség!
A magyar nemzet úgy járt 1956-tal, mint sok gyászoló a legkedvesebb halottal. Eltávozása után döbbent rá, hogy mit vesztett. De 1956-tal megtörtént az, amit a temetőkapuk felirata ígér: feltámadt. Feltámadt több oknál fogva is. Mert részese volt annak, hogy a történelemben bekövetkezzék a nagy fordulat, mert olyan sebet ejtett a diktatúrán, amit az soha begyógyítani nem tudott. De feltámadt amiatt is, mert eszméi legyőzhetetlennek bizonyultak.
Azokat siratjuk ma, akik a dicsőséget hagyták ránk örökül. A forradalom és szabadságharc dicsőségét, amit tisztel az egész világ. Ez a dicsőség a
Büszkén gyászolunk. Feltartott fejjel, kihúzott derékkal állunk az emberiség színe előtt. Annak tudatában, hogy egy pusztító gigász, egy világhatalom ellenében, ami csak tőle tellett, megtette a magyar nemzet. De a gyász közben nézzünk önmagunkba is! Tartsunk lelkiismeretvizsgálatot! Lássuk meg a lelkünk mélyén egymásnak feszülő indulatainkat.
Tisztelt emlékező győriek!
1956. október 23-a nemcsak nagy nemzeti ünnepeink egyike, hanem jelkép is a számunkra. Jelképe népünk megmaradásának, megmásíthatatlan törekvésének a függetlenség, a szabadság, az Európához való mindenkori tartozás iránt. Mindig szemünk előtt lebegett a legfejlettebb országok példája, a modernizáció elengedhetetlen szükségessége, a felzárkózás igénye. Nem álom volt ez, hanem következett európaiságunkból, az államalapító királyunk által teremtett szilárd fundamentumból, a Kárpát-medencében élő népünk szívós munkájából, azokból a szellemi értékekből, amelyek oly sokszor gazdagították a világot.
Az ünnep méltósága ma azt kívánja tőlünk, hogy minden fölösleges szónokiasság nélkül szóljunk e napról. Azt kívánja, hogy illő tisztelettel és alázattal szóljunk mindazokról, akik életüket áldozták Magyarország jövőjéért.
Vannak nemzetek, amelyek arra ítéltettek, hogy fiaiknak mindig újra kelljen álmodniuk apáik álmait. Közép-Európában nekünk ez a sorsunk. Nekünk mindig, újra és újra meg kell harcolnunk azért a szabadságért, amelyért apáink, nagyapáink, dédapáink már megharcoltak. Nemzedékről nemzedékre öröklődik itt nálunk a kiolthatatlan vágy, hogy magunk határozhassunk saját sorsunk felől, és nemzedékről nemzedékre újraálmodjuk a biztonságot nyújtó szabad és boldog világot. Azt akarjuk ma is, amit ők akartak 1956-ban. Ezt a világot álmodták meg apáink és anyáink, akik maguk is dédapáiktól, 1848 hőseitől örökölték ezt. Igen, így forrnak össze bennünk a nemzedékek újra és újra, évszázadról évszázadra.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az 1956-os forradalom mindazoké, akik lélekben egyetértettek vele, cselekedtek érte, és áldozatot hoztak a céljaiért. 1956. október 23-a örökre bejegyeztetett a szabad nemzetek, a szabad emberek krónikájába. Bejegyeztetett a világ történetének azon kevés napjainak a sorába, amelyek az ember örök és elfojthatatlan szabadságért hozott mérhetetlen áldozatát példázzák.
Engedjék meg, hogy idézzek a több szerző visszaemlékezéseiből összeállított Október gyermekei című könyvből. Példa önfeláldozásról, odaadásról.
Így szól: „A fiú felkapaszkodott a tetőre. Feltérdelt, kivette a táskájából az egyik benzinesüveget. A kanóc az üveg nyakán váratlanul, erős lánggal lobbant fel. Kilépett a tető peremére. A szovjet tank lövegtornya szinte karnyújtásnyira volt tőle. A nyitott csapóajtó szélén egy katona ült. Amikor meglátta a fiút, géppisztolyába kapaszkodva az egész tárat kilőtte. A gyermek kezében lévő benzinesüveg szétfröccsent, és tűzgömbként lángra lobbant a levegő is. A tűzcsóva magjában a fiú térdre zuhant. Még élt, mikor a hatalmas gép motorja dübörögni kezdett. Elmegy, ez is elmegy! – futott végig az agyán. Fájdalmaival küszködve kitapogatta a táskájában maradt, még ép benzinesüveget, azután átfordult a tető peremén. Még megérezte az alatta álló hatalmas géptestből áradó meleget, majd mielőtt megcsikordultak volna a hernyótalpak, meggyújtotta a kanócot, s tárt karral, mintha csak ölelni akarná, rázuhant a tankra.”
Hol vagy te drága októberi srác? Az emlékedre ki vigyáz? A sírodra ki visz ma virágot, te tiszta tekintetű, aki szembenéztél a szovjet tankokkal?
Tisztelt győriek, tisztelt emlékező közönség!
Legtitkosabb ünnepünket, 1956. október 23-át 18 éve szabadon ünnepelhetjük. Nem élhette meg mindenki ezt a pillanatot. A forradalom hősei és túlélői közül sokan elmentek, mielőtt 1956 álmai beteljesülhettek volna. De a szabadság hősei tudják, ők talán nem élhetik meg azt, amiért harcoltak. De tudják azt is, hogy az álmok előbb vagy utóbb, de valóra válnak. Csak akarnunk kell, akarnunk nagyon, soha el nem múló reménységgel.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
Megosztás:
