Ünnepi köszöntő

Jézusban tarts meg, Krisztusnál áldj meg, Légy áldott, Szent István király. Magyarok fénye, ország reménye, Légy áldott, Szent István király. – Így hangzik a Magyarok fénye, Szent István himnusz – ezekkel a szavakkal, ezzel az imádsággal fordulunk mi magyarok ezerszáz éve az államalapító Szent István felé, amikor hozzá fohászkodunk reménytelenségünkben, vagy bántódásunkban. Mert a nagy király, aki felajánlotta országunk, nemzetünk sorsát a Magyarok Nagyasszonyának, boldogságos Szűz Máriának, a magyarok szerint ma is rajta tartja tekintetét népén, itt a Kárpátok koszorújában.

Tisztelt ünneplő közönség, hölgyeim és uraim!

Szent István király történelmünk egyik legnagyobb személyisége: az első keresztény magyar király, a magyar állam megalapítója és a magyar keresztény egyház megszervezője. Istvánt az ezredfordulón, 1000 karácsonyán koronázták királlyá Esztergomban, a II. Szilveszter pápa által küldött koronával, ami azt jelentette, hogy a pápa őt független keresztény királynak ismerte el. Ezzel megalakult a független keresztény Magyar Királyság. István a Kárpát-medence törzseit fegyverrel, vagy békés úton hajtotta uralma alá, a lázadásokat pedig leverte. Uralkodása alatt a magyar törzsek szövetségéből létrehozta az egész Kárpát-medencére kiterjedő keresztény magyar államot. Ennek területén félszáz királyi vármegyét és 10 püspökséget – köztük a győrit, - szervezett, falvaiban pedig templomokat építtetett.

István többek között folytatta és befejezte a pannonhalmi bencés apátság építését, megalapította a veszprémvölgyi apácakolostort, a bakonybéli apátságot és a pécsváradi monostort, felépítette az esztergomi és a székesfehérvári székesegyházat és az óbudai Szent Péter és Pál-templomot. Az apátságokban és a kolostorokban iskolák működtek, és azok váltak a művelődés szellemi központjaivá. A szerzetesek ezekben az iskolákban az európai keresztény kultúrát tanították, diákjaikból pedig nemcsak hittérítők, hanem a király és a vármegyék fő emberei is lettek. A Kárpát-medencén áthaladó és a Szentfölre tartó zarándokokat István fogadta a királyi udvarban, bőségesen ellátta őket és biztosította számukra az országon való biztonságos áthaladást. A Szentfölre ill. Rómába igyekvő magyar zarándokok számára pedig vendégházakat építtetett Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, Ravennában és Rómában.

Tisztelt Ünneplők!

Augusztus 20-a sokáig nem szólhatott másról, mint az Alkotmány ünnepéről. Nem szólhatott magyarságról és hitről, erkölcsről és identitásról, megmaradásról és nemzeti nagyságról. Nem szólhatott a kereszténység vállalásáról, és a földhöz való ragaszkodásról sem. A nyugatiasságot és a kereszténységet hangsúlyozni akkor, amikor az ország területén orosz csapatok állomásoztak, és az államapparátus szovjet érdekeknek pózolt, nemcsak meddő, de hovatovább lehetetlen feladat lett volna. Másrészt a kommunista vezetés azért sem merte István király korszakalkotó egyéniségét kiemelni, mert az értelemszerűen olyan kérdéseket tett volna nyilvánvalóvá, minthogy a magyar állam és a magyar nemzet határai miért nem esnek egybe, miért vannak magyar kisebbségek a határon túl, és ők vajon részét képezik-e az egységes magyar nemzetnek, és ha igen, akkor ez milyen kötelességeket ró a magyar államra.

Augusztus 20-a államalapító királyunk ünnepe. Egy olyan államférfire emlékezünk ilyenkor, aki a nyugati kultúrkörhöz csatolta hazánkat, és kiszakította az ortodox keleti irányzatból, ahol eltűnt volna más pogány népekhez hasonlóan. Szent István királyunk a markába fogta a fölemelt rögöket, összeszorította az öklét, hogy ujjai közül ki ne szóródjon egyetlen homokszem sem. Mert tisztában volt azzal, hogy nekünk ez a föld jelenti az életet. Itt kell felnevelnünk a gyermekeinket, itt kell kibontakoztatnunk tehetségünket, itt kell befektetnünk tudásunkat, hogy Magyarország ne gyarmat, hanem erős ország legyen, és hogy mindannyiunk szorgalma és munkája ezt az országot gyarapítsa. És Szent István királyunk úgy szorította magához a markában tartott földet, mint az édesanya a gyermekét. Olyan szeretettel, olyan birtoklási vággyal, mert tudta, hogy meg kell maradnunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ünnepeljük ma azt is, aki a kenyerünket adja. Az új kenyeret, amit a vidéki ember az aratás utáni első, friss búzából sütve nemzeti színű szalaggal köt át. Amelyet megszegve és megízlelve érezzük a teremtő gondoskodását. Ettől tudatosul bennünk, hogy jó helyen vagyunk. Ide állított bennünket a sors, és nekünk itt kell megszereznünk mindennapi kenyerünket gyermekeinknek és szüleinknek egyaránt.

Az államalapítóra emlékezünk, az országépítő előtt tisztelgünk most, az országrombolás korában. Mert belőle még merítkezhetünk, hogy erőnk legyen az új országépítéshez. Szent István példája bizonyítja, hogy aki erőset alkot, annak emléke fennmarad az évezredek tükrében, míg a haszonlesők, a politikai kalandorok egyszer csak eltűnnek, mint a szétszóródott pelyva. Eltűnnek, de nem nyomtalanul. Marad utánuk a pusztítás, egy lecsupaszított ország, amelyet rendbe kell tennünk, új pályára kell állítanunk. Ma, mindannyian országépítők vagyunk. Mindannyiunkon múlik, mit tudunk átmenteni egy jobb korra, hogy a megpróbáltatásainktól erőre kapva képesek legyünk új alapokra helyezni saját környezetünk, városunk, megyénk, és hazánk jövőjét.

Merjük tehát újraálmodni azt, amit Szent István ezer esztendeje meg mert álmodni. Merjük megkeresni, megtalálni egymást, és újra megragadni az időközben elengedett kezeket. Merjünk nemzetben, magyarságban, közösségben gondolkozni. Ha kell merjük elfelejteni még egyéni sérelmeinket is, és a szívünkre ölelni mindazokat, akik velünk együtt – szeretik a hazájukat. Mert csak rajtunk múlik, hogyan tudunk élni a Szent István-i örökséggel, és hogyan tudunk valamennyien méltók maradni államalapító királyunk emlékéhez.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!